2008. február 11. – 12.

Éjjel alig pár órát aludtunk, úgy terveztük, hogy inkább a repülőn próbálunk pihenni, úgyis olyan hosszú az út. Az éjszaka nagy részét pakolással, blog olvasgatással és Zsolárral való beszélgetéssel töltöttük el.

9 körül fogtuk a bőröndjeinket, és kipakoltunk a ránk várakozó taxiba (a sofőr ekkor vette észre, hogy defektes a gumija, úgyhogy kereket kellett cserélni), elbúcsúztuk a Country Club Hoteltől, és elindultunk a Forumba. Ekkor még nem volt meg a Bangalore – Mumbai közötti repülőjegyünk, de nem nagyon foglalkoztunk vele, tudtuk, hogy mire este 9 körül útra kell kelnünk, addigra az is meglesz.

Délelőtt Anett még elment Sammel pénzt váltani, Gáborka pedig Dorinával egy két apróságért, Kriszta meg aludt egyet az öltözőben (végre, 3 nap után). Rommel kérte, hogy 12:30-ra mindenki érjen vissza, mert szerveztek egy búcsú ebédet. Nem nagyon volt hozzá kedvünk, így is túlságosan fájt a szívünk, nem akartunk búcsúzkodni. De természetesen erről hallgattunk bölcsen, és csendben követtük a Forum vezetőségét, Rommeléket, és a többi Forumos fellépőt az áruházzal szemben található hotel éttermébe. Az ebéd kellemes volt, még utoljára ettünk egy kis masalát :D, meghallgattuk százszor, hogy “ne legyünk szomorúak”, meg “akkor miért mentek haza” és “úgyis nemsokára visszajöttök” …

Ezután már csak 1 műsorra maradt időnk, mert időközben a repjegy is meglett, és kiderült, hogy 19:00-kor indulunk Bangalore-ból. Bár mi nem éreztük túl jónak az utolsó showt – nem éppen volt virágos a jókedvünk - a közönség is és Rommelék is külön gratuláltak.

Ezután elkezdtük leméricskélni a bőröndjeinket, és gyorsan ki is derült, hogy nagyjából 20 kg túlsúlyunk van a nagy bőröndjeinkben, illetve emellé még annyi kézipoggyász, hogy hirtelen esélytelennek tűnt hogy haza jutunk valaha. De nem hagytak időt arra, hogy ezen aggódjunk, Rommel mondta, hogy azonnal menjünk fel az áruház igazgatójának irodájába. Ott elköszöntek tőlünk, biztosítottak minket, hogy várnak vissza, majd mindannyian kaptunk egy fantasztikus ajándékot: Egy hatalmas festményt, melyen az áruház látható, illetve az egyik sarokban a mi arcképünk (fotók mellékelve). Mindez arany keretben, gyönyörűen elkészítve. Borzasztóan meghatódtunk, itt már senki nem állta meg, hogy sírjon.

Ezután felpörögtek az események, rohantunk le a taxihoz, már pakoltak be, mondták, hogy menjünk, mert el fogunk késni. Gyors búcsút vettünk Barátainktól, akiket őszintén megszerettünk, és elhagytuk az épületet. Valószínű így volt a legjobb, nem kínoztuk egymást hosszas búcsúzkodással – amúgy alig maradt már könnyünk eddigre.

A reptérre Mózi vitt ki minket, de tőle is kutyafuttában kellett elköszönni. Az egyik hordár leleményességének köszönhetően a csomagokat is fel tudtuk adni, és a kézipoggyászon sem akadékoskodott senki – pedig mostanra kiegészült a 4 hatalmas festménnyel is.

Mielőtt elhagytuk volna az elmúlt 3 varázslatos hónap színhelyét, mielőtt átértünk volna az utolsó jegyellenőrzésen, még egy utolsó meglepetést tartogatott nekünk a Sors: a kedves reptéri alkalmazott feltette a kérdést: Ti táncoltatok a Forumban? :D Elmondta, hogy nagyon tetszettünk neki, és hogy őszintén reméli, hogy hamarosan visszajövünk ide. Ezt ott rögtön meg is ígértük.

Az út Bangalore-tól Mumbai-ig rövid volt, és zökkenőmentes. 6 órányi várakozásra kellett számítanunk, amit ki is használtunk. Átpakoltuk a reptér előtt a bőröndöket, kidobáltuk ami nem volt olyan fontos – próbáltuk letornázni a túlsúlyt. Ezután megpróbáltunk bejutni az épületbe, ami nem volt könnyű. Ugyanis. Nekünk elekronikus repjegyfoglalásunk volt, a kapunál pedig papírt kértek. Mondtuk, hogy a foglalási szám alapján bent kapjuk majd meg a repjegyet. Erre mondta az a kedves fickó: ez oké, de repjegy nélkül nem mehetünk be. Annyira ideges lett, hogy miért nem a megszokott, hagyományos módon akarunk mi repülni, hogy el akart zavarni onnan minket. Nem hagytuk magunkat, végighallgattuk, ahogy hindiül ordibál, de nem tágítottunk. Lehiggadt, és végül engedett, bent pedig már minden simán ment. A túlsúlyt is elnézték, mert jó fej volt az ember, aki méricskélt, így hamarosan már a gépen ültünk, és repültünk hazafelé.

Ez a járat 9 órát repült, abből 7-et átaludtunk. A terv bevált, legközelebb is több napos alvásmegvonással indulunk neki egy ilyen hosszú útnak. Milánóban már nem kellett a csomagokkal vacakolni, mert rögtön pakolták is át a másik gépre, így volt egy óránk, amíg ki tudtunk menni a reptér elé. Nos, elég viccesen mutattunk a “nyári” ruháinkban, és teljesen meg is fagytunk. Sokként ért minket a változás.

Az út utolsó szakasza már gyerekjáték volt, és végre megpillanthattuk a reptéren csendben sírdogáló családtagjainkat – 3 hónap után. Nagyon jó érzés volt.

Hazaértünk!