2007. december 6.

Nahááát... Szent Miklós napjára ébredtünk ma reggel, bár ennek semmi nyomát nem találtuk sem reggel (12:30) :-), sem egész nap: se csizma, se ablak(üveg), se szánnyom??, se hó... szörnyű ez a mindennapos 30 fok, dehát azt hiszem, ezt túléljük... Szóval, 12:30-kor ébredtünk és megbeszéltük, hogy elmegyünk egy kicsit körbenézni munkahelyünk környékére (aki még nem jegyezte volna meg, e “rövid idő” alatt: SKC Secunderabad, Park Lane). Felkerekedtünk hát, s 14:30-kor sikerült is elindulnunk. A riksavadászat felé tartó út végén betértünk egy internetkávézóba, ahol mindenki kedvére szörfözhetett a világhálón. Ezek után elindultunk, hogy szemügyre vegyük az indiai utcákon lévő üzletek által nyújtott, különféle szolgáltatások végeláthatatlan folyamát:

MONDANÁM:

A jányok kissé lógó orral kullogtak a fiúk után, ugyanis az üzletek 90%-a a férfiak igényeit volt hivatott kiszolgálni. Juci vásárlási kedvét még ez sem tudta elvenni: ugyebár szerencsésnek mondható az, aki az elenyésző 10%-ból kiszúrja az első ékszerboltot... szóval Judit testvérünk - azt hiszem, mondhatom a nők nevében - merő felháborodásból ezen üzletből egy jókora csomaggal távozott.

Mindezek után Dorci, semmibe véve az emancipáció alappilléreit, vásárolt magának egy férfi sapkát, egy férfi ruházati üzletben. Ilyetén idegen szavakkal élve, tegnapi piaci túránk során Gábohrka többször is hangoztatta, a férfiak elleni diszkriminációra vonatkozó nemtetszését: “Nem igaz, hogy nem lehet egy ékszerüzletben férfinak való karkötőt kapni!” (Ennek a vitának sosem lesz vége, amíg világ a világ.)

Továbbhaladva az üzletektől, megláttunk egy indiai éttermet, és együttes erővel eldöntöttük, hogy bemegyünk. Ekkor már alig 1 óránk volt a fellépés kezdetéig. Beültünk a tök üres étterembe, és kíváncsian fürkésztük, lesz-e olyan kedves valaki, hogy felveszi a rendelésünket. Szűk 10 perc múlva észre is vették, hogy ott vagyunk. Olyan furcsán nézett a pincér, hogy fel kellett volna állnunk, és bemutatkoznunk, kb. így: Jó napot kívánunk, mi vagyunk a vendégek! Nem is telt sok időbe, mire összekapta magát, és megkérdezte, mit hozhat. Itt is voltak kisebb fennakadások, pincérünk hiányos nyelvtudása miatt... (tündéri teremtés!)

Személyleírása:

Kis termet, fekete haj, középen bárddal elvágott stílusban...Inkább hasonlított Jackie Chan-re, mint egy indiaira, de hamar elfogadtuk, és megszerettük... E szeretet mindaddig tartott, amíg ki nem hozta az általunk rendelt ételeket és italokat.

Visszaugorván a rendeléshez:

Szinte mindenki ugyanazt kérte, kivéve Jucit (ő döntött jól). Merthogy, mi valamilyen "crispy" tésztát rendeltünk, ami ropogóst jelent, de azt nem mondták, hogy csak maga a szó jelenti azt... négy ember élt át halálközeli élményt, a száraztészta és a mellé kapott húslevesnek kinéző szósz által... Bár Gábohrka dél-indiai kávéja is húslevesízűnek bizonyult, miután megkóstolta. De ez még nem minden!!!

E nyugalmas pillanatokra nem jöhetett más, csak és kizárólag az, hogy Anett szemében furcsa fényt pillanthattunk meg, mikoris a falon észrevette Leopold (egy kisebb méretű gyík) édesapját (egy nagyobb méretű gyík), amint a hűtő felé mászik. Anett így nyilatkozott: “Most ugye nem abból a hűtőből veszi ki a kávét?!”. Péter nyugodt hangon: ”De, úgy tűnik.”

Az események után, boldogságtól ittasan, de nem igazán jóllakottan, elindultunk a fellépésre. Dorina egész nap be volt roncsizva, de estére már megmutatkoztak a betegség első jelei. Közösen eldöntöttük. hogy nem táncolja a hip hop műsort. Aztán a másik kettőt túlélte, társai kedves bíztatása nélkül nem is ment volna.

Ezután hazaértünk és Kriszta inHALÁlásra kényszerítette Dorcit, majd Kunte barátunkat is, mivel rájöttünk, hogy a vírusgazda valószínűleg Moses... Ezután mindenki nyugovóra tért.