2007. december 28.

Ajajj, Kriszta elgondolkodott...

India gyönyörű, ahogy ezt már százezerszer leírtuk. Elmondhatatlan érzés ez a napsütés, az, hogy bármerre nézünk, hatalmas pálmák nőnek, ez a káosz, amiben – ennyi idő után már mi is látjuk – igenis van rendszer; minden színes, minden érdekes, és az összkép annyira életigenlő, hogy nekünk ez mindennap hoz egy nagy-nagy élményt. Az emberek is irigylésre méltók, hisz mindenkinek – de tényleg, még a koldusoknak is – mindig mosoly van az arcán. Lehet, hogy nem élnek olyan modern körülmények között, mint mi otthon, talán nem is annyira tájékozottak, azonban képesek jó emberek maradni, édesen rácsodálkozni mindenre, akár századszorra is. Ami számomra eddig elmélet volt, most a gyakorlatban is megláthattam: “A boldog ember mindig jó, a jó nem mindig boldog.” Azok, akikhez közel kerültünk itt: Sam, Rommel, Mózi, Raju, Philip és természetesen a kis kakukktojás, Ahmed – rendkívül korrekt emberek. Lehetne köztünk nézeteltérés, mert egész más értékrendjük van, mint nekünk – de hát azért születtünk embernek, hogy gondolkodhassunk, dönthessünk. Mi úgy döntöttünk, hogy követjük az itteni játékszabályokat, és ezek között a keretek között érezzük jól magunkat. Személy szerint azt gondolom, hogy talán ez egy járható és kifizetődő út mindenkinek. Vendéglátásunkor érthetően az ő igényeik szerint választanak nekünk kaját, szállást, járművet, mindent – a legjobbat akarják nekünk. Még akkor is, ha ez nem pontosan olyan, mint amilyet mi választanánk magunknak.
Nem ragozom tovább, itt vagyunk ebben a Csodában, amiért mindig hálásak leszünk az Égieknek és a Nagy Varázslónak.
Tegnap hazafelé tartva a taxiban – Serj nagyon jól sikerült új albumának hallgatása közben – elgondolkodtam azon, hogy mennyire máshogy éljük meg mi emberek a dolgokat – még akkor is, ha egy helyről származunk. Mennyire különbözünk, mit tartunk fontosnak és mit nem, mit látunk meg a világból és mit nem.
Vannak akik nem látják, amit mi. Emiatt raboljuk egymás energiáit. Ők hiába panaszkodnak naphosszat, mi nem veszünk részt benne; mi hiába örömködünk egész nap, ők nem vesznek részt benne. Nem tudom, hogy kinek van igaza: mi vagyunk vakok, és csak álmodunk valamit, ami valójában nincs is; vagy ők vakok, és nem veszik észre, ami a szemüket szúrja ki.
Csak az én személyes véleményemet írhatom le: inkább álmodok, mert az akár valóra is válhat, minthogy vak legyek egy ilyen fantasztikus helyen – vagy bárhol a Világban. Sosem szeretnék megkeseredett emberré válni, és kívánom a környezetemben élőknek, és a PROK minden itteni és otthon maradt tagjának is, hogy ők se legyenek azok. Az Élet igenis szép, az álmoknak igenis van létjogosultsága, és a boldogsághoz sem kell túl sok!
Én végtelenül büszke vagyok a csoportom minden tagjára amiatt, hogy ebben az egyáltalán nem könnyű helyzetben (tudom, hogy kívülállóként könnyűnek tűnhet, hisz mondhatni “nyaralunk” – azonban ez nem teljesen van így, hisz itt az összezártság, az ünnepek a család nélkül, a nem nekünk való kaja, és a rendkívül megterhelő munka, párosítva a nekünk szokatlan időjárással stb), valamint fiatal koruk ellenére így megállják a helyüket. Nem nyafognak, nem lázadnak és minden krízishelyzetben felnőttként, és nem utolsósorban profiként viselkednek. Lehet(ne) példát venni Róluk!

Sztorikat is írunk ám...

Még az előző esténél kezdjük. Van egy kedves indiai srác, aki már többször feltűnt nekünk a hotelben, táncos lába miatt. Volt, hogy délben indultunk valahova, ő pedig az étteremben ropta ezerrel, már csupa izzadt volt a terheléstől :D Kicsit lelkes?!
Nos eme emberke akarta megmutatni frissen tanult tánclépéseit a lépcsőn lejövet a békésen kávézgató Gáborkának, Dorinának és Anettnak. Ők döbbenten nézték, és feltették a kérdést magukban: “Ennek meg mi baja?!”, mikoris barátunk, a saját lábába belegabalyodván, 8 lépcsőfokot zuhant, majd elterült. A szomszédos asztalnál várakozó haverjai nem éppen igaz barátokhoz méltóan viselkedtek: konkrétan hülyére röhögték magukat a jeleneten (Gáborkáék is). Szegény zavarában eliszkolt: kirohant az ajtón – majdnem átesett a küszöbön. Percek múlva tért csak vissza, majd megállt a teremben, háttal Gáborkáéknak - a fenekén hatalmas koszfolt éktelenkedett. :D Összeszedvén minden bátorságát, mégis odament Gáborkáék asztalához, és elmondta, hogy nagyon tetszik neki, ahogy Gáborka táncol, és szeretné felvenni kamerával valamikor. :D Erre ezidáig nem került sor, de mindannyian alig várjuk azt a bizonyos “videoklip-forgatást”.

Ezen sztori alatt Juci, Péter és Kriszta a konditeremben faragta acélosra testét, amit a kemény munka után, megérdemelten egy kis gőzfürdőzéssel kényeztettek. Mint utóbb kiderült, ez egy potya-gőzfürdőzés volt, amit a konditermes fickó jóindulatának köszönhettünk – hisz ez egy fizetős szolgáltatás amúgy. Köszönjük Kedves Konditermes Ember!

És már itt is vagyunk a mánál. Korán indultunk dolgozni, mivel sajtótájékoztató volt az SKC-ban. 2-re kellett volna beérnünk, de fél 3-kor még a szállodában vártuk a taxit :D Nem kevés késéssel megérkeztünk mindenki megelégedésére, kaptuk magunkat, és már táncoltunk is, vagy 3 kamera és 5-6 fényképezőgép kereszttüzében. Ahmed szerint ez volt eddigi legjobb műsorunk, vigyorogtunk ezerrel – hát igen, a hírhedt PROK-os kameraérzékenység. :D
Ezután “interjúkat adtunk” 2 tv-nek, ami abból állt, hogy Péter nyilatkozta, amit előre megbeszéltünk, mi pedig mosolyogtunk a háttérben; valamint 1 újságírónak összeírtuk, hogy mit kell tudni rólunk. Nagyon jól sikerült, kár hogy nem fogjuk látni a debütálásunkat az indiai tv-kben (ha nem említettük volna, egy újságban már volt rólunk fotó).

Délután végre Sam is befutott az áruházba, akit jól kifaggattunk, hogy hová tűnt ő és Rommel (Rommel elutazott Pune-ba és csak január 1-jén jön vissza, Sam pedig nagyon elfoglalt a sok munka miatt), hol leszünk szilveszterkor (nem tudja, még kitalálja, hogy hova menjünk, de a program tutira úgy fog kinézni, hogy elvisz minket egy szórakozóhelyre, otthagy minket, ő elmegy templomba 22 h-ra, ahonnan 2h-kor tér majd vissza hozzánk), és hogy mikor jön a karácsonyi ajándékáért (videot vágtunk neki, mely a “Süss fel nap” című dallal kezdődik, amit mi magunk énekeltünk fel, és amit már régebben megtanítottunk neki is; majd pedig egy megható karácsonyi dallal folytatódik, mely alá olyan fotókat tettünk, melyen együtt vagyunk vele, és viccesek, vagy aranyosak, vagy valamiért fontosak). Megtudtuk, hogy este számíthatunk rá.

Így is lett, átadtuk az ajándékot, amin szerintünk meghatódott, amit úgy próbált palástolni – mert ugye egy kemény indiai férfi nem hatódik meg csak úgy, mindenféle karácsonyi ajándékokon – hogy mindannyiunkat egyesével jól hátba vágott. :D

Ezután sokat beszélgettünk, ahol megkaptuk az első igazi dicséretet “főnökeinktől”: kiderült, nagyon elégedettek a hozzáállásunkkal, a műsorral, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptak a közönségtől is, hogy szeretik a show-t. Bár ezt többször is éreztették velünk már – kétségkívül kivételezett helyzetben vagyunk a többiekkel szemben, ezt mi is látjuk, de azt gondoljuk, ez nem véletlen – nagyon jó érzés volt hallani. Jövünk mi még Indiába ;-)

Ezzel a jóleső tudattal tértünk nyugovóra.