2008. június 3. – Kedd

Reggel 5-kor keltem, miután majd’ egész éjjel szórakoztattam Anyukát, így őt sem hagytam aludni túl sokat. Félek. Egyedül kell mennem, nem beszélek angolul, csak vészhelyzetben (ez annak tűnt) és az isztambuli átszálláskor 6 óra várakozás várt rám a reptéren, és már megint túl sok mindent és mindenkit kell itthon hagyni…

De segítség kellett annak az embernek, akitől már nagyon sokat kaptunk, többek között az ezt megelőző indiai munkát is… szóval így lett belőlem ideiglenes bűvész-asszisztens. És nem titkolt célom volt, mikor elvállaltam, hogy ahogy megérkezem, a táncosaimnak sürgősen munka után nézek. Talán személyesen többre megyek. Mert az ígérgető e-mailekből már annyi van…

Szóval útrakeltem. Elbúcsúztam Édesanyától, és Zap társaságában megindultunk Ferihegyre. És ki az első akit ott meglátok? Zsolár!!! Akivel Indiában dolgoztunk együtt, és ott elkerülhetetlenül megszerettük. Ott maradt Ő is, amíg el nem indultam. Mint utólag megtudtam, mikor elindultam a becsekkolás továbbra sem egyszerű folyamata felé, ahová már nem követhettek, Zappal felmentek a kilátóba, vagy minek hívják, és ott várták, hogy felszálljon a gépem, hogy integethessenek. Integettek is minden gépnek,mert nem annyira vágták melyik az enyém, ahogy Zap összefoglalta: “Olyanok voltunk mint azok az öregasszonyok, akik minden temetésen ott vannak, tök mindegy kit temetnek.“ :D

Zaptól még kaptam egy szerencsepénzt, így új erővel felruházva simán vettem az első akadályokat. A repülőn ülve még volt egy kis “nem vagyok én normális, hogy egyedül nekiindultam” utóérzésem, de már nem volt menekvés. Az útról nincs mit mondani, hipp-hopp megérkeztetm Isztambulba, ahol nem hagyhattam el a repteret, mert ahhoz vízum kellett volna.

Szóval vártam. A megőrüléstől a barátnőm által írt könyv mentett meg, majdnem az egészet újra elolvastam, és már megint olyan érdekes volt, hogy így elrepült az idő. Köszi Brigi!!!

Mire ottani idő szerint 19:30-kor beszálltam a gépbe, már holt voltam, és éhes, és szomjas, és nyűgös… Mögöttem egy 6 gyerekes család… Egyik gyerkőc nagyon sokat hányt, ami büdös volt… és rugdosta az ülésemet, de már mindegy volt. Az álommanó győzött. :D Röviddel a leszállás előtt ébredtem fel, és elkezdtem beszélgetni a mellettem ülő arab csajszival, aki miután megtudta, hogy honnan jövök, legnagyobb meglepetésemre elkezdett magyarul számolni, meg azt mondta, hogy a barátja vagyok – szintén magyarul. :D Kiderült, hogy Debrecenből jön, oda jár suliba, és most van szünet. 7 hónapja nem volt itthon. Jól megörültünk egymásnak, én is elmondtam amit tudok arabul (Ahmedtól tanultakat), amin nagyon jókat derült. :D

Aztán leszálltuk. H-tól kapott használati utasítással nekiláttam megvalósítani az út utolsó szakaszát: Ki kéne jutni a reptérről, és megérkezni Dubaiba. :D Elsőként el kellett szereznem az eredeti vízumomat. Naggggyyyon hosszú sor állt a vízumos résznél, és mind férfi, és úgy néztek mintha a Marsról jöttem volna. Ezt észrevette a vízumos ember is, így intett, hogy menjek előre, így nagyon hamar végeztem. Ezután következett a retina vizsgálat. Itt is mázlim volt, itt is megmentett egy ember: megnyitott még egy sort, és odahívott. Itt is pár perc alatt végeztem. A beléptetésnél kérdezhettek volna sokmindent, de nem tették… aztán elragadtam a csomagom. ÉS! Megérkeztem Dubaiba! Egy hős vagyok! :D

H. már várt, csak meg kellett találnunk egymást abban az óriási tömegben, ami a reptér előtt fogadott. És mi fogadott még? Olyan elképesztő meleg éjjel 2-kor… nem lehet szavakkal leírni!

Gyorsan be a taxiba, ahol jött egy kis enyhülés, meg egy kis örülés egymásnak. Irány Sharjah-ba, ahol lakni fogunk. Kb 10 perc volt kocsival. A hotel szép, a szoba is szép. Van benne konyha, nappali, fürdő, wc, 2 szoba, és egy orosz zenész. Ja és légkondi!!! Szóval minden király!