2008. január 23.

Ma megint megbeszélésekre indultunk, de a fáradtságtól feszülten indult a reggel. Mindegy, túléltük, és ez a lényeg. Ma már komolyabb eredményekről is beszámolhatunk: konkrét ajánlat érkezett egy tegnap meglátogatott ügyféltől. ;-) Yo, yo.

Gábor is beszámolhatott élményeiről miután a lányok hazaértek, ugyanis mint kiderült, a délután jórészét egy indiai fiú társaságában töltötte, aki rendkívül tájékozottnak bizonyult az itteniekhez képest, akik azt sem tudják hol van Magyarország, nemhogy Budapest…
Sokak kérdezték már tőlünk honnan jöttünk, mi válaszoltunk, és a meglehetősen határozatlan reakciókból, nyugodtan gondolhattuk, hogy süket fülekre találtunk..
Pl.:
- Which country?
- Hungary!
- másik fél hallgat
- Europa!
- Majd felcsillan a szeme – Áhh New York!
- Mi pedig: ÍGY VAN!!:)

Szóval ez a fiú tudta ki az a Lékó Péter, és a Polgár Judit, elmondása szerint imádja a magyar sakkozók gondolkodását… Nagyon meglepődtünk, és jól esett ezt hallani 7000 kilométerről… A fiatalember, mit kederült, az Örmény lány miatt jött, aki már rég hazament… Mondta Gábornak, hogy Liana (mert ez a neve a lánynak)
otthagyott a boltjában 50 rúpiát, mert vásárolt egy táskát, és zavarában megfeledkezett a visszajáróról… Mivel a fiú muszlim volt, mondta hogy nem tarthatja meg ezt a pénzt, mert Őt Isten ezért megbünteti… És belemerültek egy érdekes beszélgetésbe, amit a föntiekben olvashattok!

Később ezen a tényen felbuzdulva, hogy van még itt aki ismeri hazánkat, el is mondtuk Rommelnek, hogy az atombombát Teller Ede számlájára írhatjuk, de nem tudta ki az, majd közölte, hogy Teller Ede és Albert Einstein egy és ugyanazon személy… Mi pedig TESSÉK?! Aranyos?! De már ezt is tudja!!! És el tudtuk magyarázni angolul a relativitás elméletét!!!! De csak magát a fogalmat!!!:) (Péter ugye büszke vagy ránk!?)

Este úgy tűnt, hogy végre kipihenhetjük magunkat, meg végre hosszabban is beszélhetünk a családunkkal; már el is helyezkedtünk a képzeletbeli nyugágyunkba, mikor jött a hír: ma nem itthon vacsorázunk. Visszaöltöztünk, és már mentünk is tovább. Egy nagyon kellemes helyen vacsoráztunk, és közben a jövőbeli tervekről beszélgettünk. Meglepően ügyesen boldogulunk angolul, főleg Anett és Dorina. Igaz mondtunk hülyeségeket, meg úgy kell hozzánk beszélni, mintha hülyénk lennének: lassan és egyszerűen, de közösen összeraktuk, hogy miről is van szó (az esetek többségében). Ez nagyon nagy sikerélmény volt mindenkinek. Csak így tovább…