2008. január 20.

Korán ébredtünk, a délelőtt pakolással és mérlegeléssel telt. Nagy nehezen sikerült úgy átszervezni a bőröndöket, hogy csak 2 kg túlsúlyt kellett felimádkozni a gépre Péteréknek. Mindenki idejött, Rommel, Sam, Rocky és a szokásos módszerrel elkezdték búcsúztatni a hazatérőket – ittak. Mindezt délelőtt. :D

Délután 3 felé elkezdtünk cihelődni, és mindannyian elindultunk a reptérre. Dorina és Gáborka riksával, a többiek a taxival, kísérőnek pedig Philipet kaptuk.

Megérkeztünk a reptérre, és elérkezett a pillanat, amikor el kellett válnunk. Sírtunk sokat. Gáborka, Anett, Dorina és Kriszta aggódtak, hogy a többiek egyedül utaznak haza. Péter aggódott az ittmaradottakért, mert nem beszélnek angolul. Juci meg ment is volna, maradt is volna… Úgyhogy mindenkinek fájt a szíve.
Hosszan integettünk, majd eltűntek a szemünk elöl.

Itt olvashatjátok Juci és Péter beszámolóját a hazaútról:

***

Az indiai pontosságnak köszönhetően kb. 16:30-kor értünk be a check-inhez, a gép ugyebár 17:00-kor indult. Azaz, csak indult volna, mert kb. félórát késett, és maga az út is félórával tovább tartott. Pétert ezen kellemetlenségért kárpótolta a rendkívül finom “uzsonna”, amit a gépen kapott. Ugyanakkor viszont a későbbi várakozás szempontjából is jól jött a késés, mivel papíron 8 órát kellett volna várni a következő gépre, ami Mumbaiból visz minket Milánóba.

Minden zökkenőmentesen zajlott, a nemzetközi reptérre átszállító buszra kb. annyi időt kellett várni, amíg Judit megírt 2 db SMS-t Krisztának és Rommelnek. Át is értünk, a várakozás a reptér előtt “zajlott” a “friss levegőn”, az időt leginkább beszélgetéssel, a két hónap alatt szerzett élmények felelevenítésével és a többi várakozó ember “megfigyelésével” ütöttük el. Aztán a kedves őrök ellenállhatatlan invitálásának engedve végül bementünk, majd a következő két óra már odabent zajlott, itt kajáltunk, olvastunk, zenét hallgattunk, közben itt is figyeltük a többi utas sokféleségét.

Aztán eljött az idő, és végül beálltunk az alitaliás pulthoz vezető, hosszan kígyózó sorba. Ez még a kisebbik baj volt, mármint, hogy hosszan kígyózott, emellett még igen lassan is. Itt jópár honfitársunkkal is összefutottunk, nyilván őket is fűtötte már a honvágy. Aztán csak odaértünk végül a pulthoz, amikoris a sasszemű ügyintéző kiszúrta, hogy Péter kézipoggyásza testesebb a szokásosnál. Le is mérette egyből, és felküldte a többi csomaggal, a következő indoklással: “Tele van a repülő, és ezért nem férne fel.” Hát igen, ha pl. 5 kilós lett volna, nyilván jóval kevesebb helyet foglalt volna el. Péter visszarohant “megröntgeneztetni” a csomagot, addig Judit, mint egy szál fehér nő, tartotta a frontot: vadul vigyorgott és egy szót sem szólt, jobbnak látta, ha csöndben marad. Tény, mikor még Pestről indultunk Milánóba, a hét kiló túlsúlyért 210 eurót akartak fizettetni velünk, ehhez képest most a 15 kilót ingyen felengedték. Mik meg nem változnak két hónap alatt… Még hozzátennénk, hogy az említett negyedik csomag külön álldogált a pult mögött, Péter rá is kérdezett, hogy az is rendben van-e, mire az ügyintéző visszaadta az általunk odaadott jegyet, amin négy darab vonalkódos matrica volt, tehát innen nézve minden rendben volt.

A kilenc és fél órás milánói járat eléggé fárasztó volt, bár Judit ebből 6 órát alvással töltött, így őt a gyereksírás sem zavarta, ellentétben Péterrel. Itt kétszer kaptunk enni, legalábbis Péter, mert Judit második fogásáról “megfeledkeztek”, hivatkozva arra, hogy mindjárt leszállunk, pedig mi időben jeleztük, hogy milyet kérünk (ugye mindenki emlékszik: veg or non-veg? :-D).

Ettől eltekintve épségben földet értünk, erről a többieket is tájékoztattuk. A pesti járat háromnegyed órás késéséről szinte már tudomást sem vettünk. A várakozás itt is ugyanolyan eseménytelenül zajlott, leszámítva, hogy néhány zsidó az orrunk előtt kezdett el előírásszerűen imádkozni, azaz a komplett ceremóniát lefolytatták, és a formaságokra is ügyeltek (kalap, sál, bőrszalag a kezükre és a fejükre, imakönyv a kézben), igaz, a pontos irány, azaz égtáj meghatározásával problémáik adódtak.

Beszálltunk a gépbe, ami röpke másfél óra után végre le is tett minket Pesten. Ezt a kis időt Péter alvással, Judit pedig vad fotózással töltötte, gondolván, hátha így gyorsabban telnek a percek, míg végre újra találkozhatunk családtagjainkkal.

Hittük mi. Ugyanis a csomagok felvételénél a zökkenőmentes út véget ért, ugyanis az alitaliás ügyintéző által utólag feladatott negyedik csomag nem érkezett meg, kb. húsz perces várakozás után sem. Mikor már minden reményt elvesztettünk, kénytelenek voltunk értesíteni a csomagkezelőt, akik először a vonalkód alapján ellenőrizték a táskát, de nem találták. Így felvették Péter adatait, és tájékoztatták, hogy amint előkerül a csomag, kiszállítják a lakására. Judit ezalatt most 8 csomaggal tartotta a frontot, mint a női erő egyszemélyes bástyája.

Utolsóként még a zöld folyosón is fennakadtunk, mivel egy kedves hölgy megkérdezte tőlünk, hogy honnan jöttünk és mit csináltunk ott. Az üzleti vízumos turistautat végül “elfogadta”, de a kézicsomagunkat azért megnézte, miután biztosítottuk (értsd: meggyőztük) arról, hogy nagyobb mennyiségű pénz és alkohol nem volt nálunk (végülis, nézőpont kérdése). Miután a táskákban semmi kivetnivalót nem talált, végre kijutottunk és üdvözölhettük szüleinket két hónap után.

Mindketten hazatértünk és találkoztunk családunk többi tagjával is, majd meglátogattuk Kriszta anyukáját is, aki ugyancsak örömmel fogadta, hogy épségben hazaértünk.

Itthon továbbra is sokat gondolunk kint maradt négy társunkra, árgus szemekkel figyeljük minden lépésüket és igyekszünk mindenben segíteni nekik.

***

Mi meg itt maradtunk. Ebben a szent pillanatban tudatosult bennünk, hogy mi TÉNYLEG nem tudunk angolul. Követtük Philipet és elmentünk dolgozni. Ott helyben kicsit átvariáltuk a térformákat, hisz Juci igazi űrt hagyott maga után – a műsorban is -, gondoltuk nem nagyon variálunk erre az utolsó 2 munkanapra. Csak azt nem számoltuk bele, hogy mikor máskor jelenne meg Rocky és Rommel megtekinteni a show-t, mint akkor amikor nem vagyunk rendesen felkészülve. :D Sebaj, jól sikerült, és teljesen elégedettek voltak, Rocky most látott minket először munka közben, és örültünk, hogy tetszettek neki a látottak.

Ezután irány haza, ahol folytatódott a reggel megkezdett búcsúbuli (miközben a búcsúztatottak már Mumbai-ban várakoztak :D). Áthívták a többieket, továbbá eljött az áruház igazgató és az ő barátja is, szóval 12-en jöttünk össze. Csúnya buli kerekedett, többen szét voltak csapva. A legnagyobb gond az volt, hogy Gáborka is. :D Ivott rumot, bort, hatalmas mennyiségben. Először csak rendkívül jól elkezdett angolul beszélni, aminek még örültünk is. Később táncolt a Rockyval, ami még vicces is volt. De mikor elkezdett hányni, már komolyan megijedtünk. Végül bekerült az ágyába, róla többet aznap már nem hallottunk. :D

A buli többi részét nem részletezzük, mindenki el tudja képzelni. Hajnali 5-kor elmentünk aludni, holott többen még itt aludtak szanaszét a lakásban, vagy épp csendben beszélgettek. Gondoltuk reggelre úgyis eltűnnek, ezt mi nem várjuk ki…