2007. november 17.

Úgy szálltunk fel a Bangalore-i járatra, hogy továbbra sem tudhattuk biztosan, megvannak-e még a csomagjaink. Nagyon szép repülőn utaztunk, ahol az Anett mögött ülő kislány csak akkor nem hányt, amikor az ülésen keresztül Anett veséjét rugdalta. Maga a járat egy órát késett, forgalomirányítási problémák miatt (=dugó). Többször légörvénybe kerültünk, melyek során már félni sem volt erőnk, kivéve Juditnak, aki feltette a költői kérdést: “Ugye ez nem az, amire gondolok?” (Az volt.)

Leszállás után örömmel tapasztaltuk, hogy korábbi aggodalmaink ellenére a csomagjaink is megérkeztek. A “fogadóbizottság” szinte lerohant minket, bár nem csak ők, hanem a reptéren tartózkodók nagy többsége is. Egészen elképesztő volt. Ekkor felidéztük az otthon kapott biztonsági utasításokat, melyek szerint:

Zap: “Senkinek ne engedjétek, hogy elvigye a csomagotokat!”
Anett anyukája: “Soha ne hagyjátok el egymást, ne menjetek sehova külön!”
Dorina anyukája: “Bármilyen kedvesen is közelít valaki feléd, ne menjetek el vele!”

Ezek után magától értetődik, hogy a két elsőként érkező hordárnak odaadtuk a csomagokat, majd kettes csoportokban próbáltuk követni az indiai férfit (Rommelt), aki mosolyogva várt minket, és azt mondta, hogy értünk jött (még rá is kérdezett, hogy mi vagyunk-e a bolgár csoport) :-) Odakint felpakolták a csomagokat egy ősöreg indiai autóra, amit egy kötélszerű zsinórral kötöttek át, úgy tűnt, csak a látszat kedvéért, de végül semmi sem esett le. Ezután az anyai/apai intelmek ellenére folytattuk utunkat, de itt már hármas csoportokban. Gábohrka, Judit és Dorina a csomagokkal megpakolt kocsi hátsó ülésére zsúfolódtak össze, két vadidegen indiai mögé, Péter, Anett és Kriszta pedig kísérőnk, Rommel kocsijába pattant be.

Ekkor kezdődött meg az őrült száguldás. Csak címszavakban: közlekedési lámpa és táblák szinte sehol nincsenek, a KRESZ nem létezik, a felezővonalak csak dísznek vannak, a két-háromsávos út fogalma szintén nem létezik, annyian mennek egymás mellett, ahányan csak tudnak. Az érkező autósok dudálással jelzik jelenlétüket, ezzel is gyorsabb haladásra ösztökélve/kényszerítve a többieket. A kocsiban az alábbi gondolatok fogalmazódtak meg bennünk:

Dorina: “Ha nagy gáz van, nyisd ki az ajtót és futás!”
Gábohrka: “Azt sem tudom, hogy kell kinyitni!”
Judit: ő nem szólt semmit, csak nyugodtan kattintgatott a fényképezőgéppel

A másik autóban Péter a kísérővel beszélgetett, miközben Kriszta és Anett az utcán kéregető gyerekeket sajnálták, bár azért volt bennük némi félsz, mikor elindultak az autó felé, mivel nem voltak benne biztosak, hogy megpróbálják-e kinyitni a kocsi ajtaját vagy sem.

A hosszadalmas út végén az első autó sofőrje finoman nekihajtott a kapunak, majd közvetlen egy betonoszlop mellett állt meg, ami csak azért lényeges, mert Gábohrka ennek figyelembevétele nélkül nyitotta ki az ajtót, az előírásoknak megfelelő lendülettel. Azaz: megérkeztünk.

Szállásunk egy ház második emeleti apartmanja, előszobával, étkezővel, konyhával, két fürdőszobával, két hálószobával és három terasszal. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a hálószobákban két férőhellyel kevesebb volt (de ez később megoldódott). Kísérőnk is velünk tartott, elmondta, hogy elsődleges célja, hogy mi jól érezzük magunkat, a fellépések beosztása csak ezután következett, egész pontosan megtudtuk, hogy szombaton és vasárnap a pihenésen kívül más tennivalónk nincsen. Feltettük valamennyi kérdésünket, melyekre végig készségesen válaszolt. Utána kérésére megmutattuk neki a fellépőruhákat, melyeket zavart mosollyal fogadott. Elmondása szerint neki személy szerint nem volt problémája velük, de a fellépés helyszíne (bevásárlóközpont) és az azt látogató emberek sokfélesége miatt szerinte problémáink lehetnek (=túl durva), de aztán végül megnyugtatott minket, hogy megoldjuk a dolgot. Hívott egy nőt, akit Sonia-nak hívnak, ő volt megbízva a ruhák és a produkció koordinálásával. Miután Rommel elment, mi a fáradtságtól szinte rom(m)okban heverve, de kipakoltunk.

A reggelit/ebédet/vacsorát egy szakács itt a helyszínen készíti, kérésünknek megfelelően. Bár kértük, hogy kevés fűszert használjon, néhányan még így is erősnek találták. Ezt leszámítva az étel abszolút tökéletes. Az ásványvizet sokliteres flakonokban kapjuk. Mosogatni és hamutartót üríteni, edényeket pakolni “nem szabad”, ezt mindet elvégzik nekünk.

Ezután eldöntöttük, hogy alszunk egyet (az ekkor még négy férőhelyen + kanapé), mivel csak estére volt programunk. Az egyik ágyban hárman aludtunk, a másikban ketten, a kanapé Dorinának jutott. Mint utólag kiderült, nem volt szerencsés választás, mivel a vendéglátóink ekkortájt próbáltak beüzemelni egy működő telefont (“Nem egy leányálom úgy aludni, hogy közben egy rakás kuntakinte pakol a szobában” – így Dorina).

Nagynehezen felébredtünk, majd elmentünk internetkávézót keresni, ahol sajnos a laptopot nem tudtuk csatlakoztatni (és még kávé sem volt). Útközben ismét szembeakadtunk néhány barna szemű kisgyerekkel, akik áhítattal figyelték a kezünkben a teli kólásüveget.

Mire visszaértünk szálláshelyünkre, Rummel és Sonia már vártak minket. Kérték, hogy vegyük fel az összes táncosruhát, hogy rajtunk is megnézhessék. Miután színreléptünk, teljes harci díszben, Sonia teljesen meg volt velünk elégedve, míg Rommel továbbra is inkább a fejét csóválta. Parázs vita bontakozott ki a fejünk felett, de igyekeztünk kompromisszumos megoldásokat találni. A megbeszélés végén abban maradtunk, hogy jók lesznek a ruhák, mindössze testszínű harisnyákra lesz szükség, amit beszereznek nekünk.

Ezt követően Rommel és Sonia közölte velünk, hogy másnap már három fellépés vár ránk az egyik bevásárlóközpontban, ez követően pedig hétfőn már utazunk tovább Hyderabadba. Gyorsan változnak a dolgok.

Rommel hozott két üveg Finlandiát és egy üveg indiai whiskeyt. Megígérte nekünk, hogy este elvisz minket Bangalore külterületére, ahol megcsodálhatjuk a természetet, elmondása szerint még arra is lett volna esély, hogy majmokat lássunk. Vacsora közben sokat beszélgettünk vele, sok dolgot mesélt Indiáról, emellett újabb sok-sok kérdésre kaptunk tőle választ.

Evés után elindultunk a kirándulásra, amiről Rommel azt mondta, hogy csupán félórányi vezetést igényel. Mindössze egy autó állt rendelkezésünkre, elöl ültünk hárman, hátul négyen, így tettük meg a végül másfél órányi hosszúságúra duzzadt utat.

Útközben Anett már többször jelezte igényét egy WC-szünetre, az utolsó pillanatban végül megálltunk egy hotel előtt, ahol éjfélkor vadul elkezdtünk dudálni, hogy jöjjön valaki és engedjenek be minket. Jött is valaki, de bejutnunk nem sikerült, kísérőnk elmondása szerint a hotel munkatársa közölte, hogy a vendégek is csak 10-ig mehetnek be és féltette az állását emiatt. A procedúrára végül az út mentén került sor.

Rommel egy hegyre vitt fel minket, egy keskeny szerpentinen téptünk felfelé (több, mint harminc kanyar volt), mindenhol dudáltunk és villogtunk, hogy a szembejövők észrevegyenek bennünket. Többször megálltunk, és eközben újabb intelmet idéztünk fel (“Nehogy eladjanak benneteket!”), de valójában csak a tájban kellett gyönyörködni. A hegyet Nandi-hegynek hívták, a hindu mitológiában szereplő szent bika története előtt tisztelegve. Volt ugyanitt egy templom is, de azt sajnos nem nézhettük meg, mert csak reggel 6-kor lett rá volna lehetőség. Táncoltunk és kockásra fagytunk, de tényleg nagyon szép volt a kilátás, kb. 1200-1300 méter magasságból. Ha kísérőnkön múlt volna, maradtunk volna kb. fél ötig, hogy megnézzük a napfelkeltét, de aztán alváshiányra hivatkozva végül elindultunk haza, bár ha maradtunk volna, még akár megnézhettük volna, ahogy az indiaiak éjjel a hegy tetején hangos zenére buliznak. Hazaérkezés után még beszélgettünk egy ideig, majd mentünk aludni.

És végül: a nyelvújítási programunk keretén belül létrehozott szép új magyar szavaink és kifejezéseink:

1. nyiklik (Anett)
2. beféreszteni (Péter)
3. cipekszik (Dorina)
4. rúgsz a jobb kezeddel (Judit)
5. mondanád kicsit gyorsabban, mert látni akarom a mozdulatot (Dorina)

Dorina Édesanyja is csatlakozott a kezdeményezéshez, így született a “higéna” szó, mely azóta Dorcika becenevéül szolgál.