2007. december 10.

Gyönyörű napra ébredtünk, ami lehetett volna bármilyen, mi akkor is gyönyörűnek látjuk, hisz eljött a nagy nap: utazunk. 9-kor keltünk és elpakoltuk a maradék cuccunkat, majd megállapítottuk, hogy a bőröndjeink egyre nehezebbnek tűnnek. Lesz ebből még probléma a reptéren – gondoltuk. Érzékeny búcsút vettünk kutyáinktól, Banditól és Lilikétől, és még egyszer jól megetettük őket. Anett egy magyar és egy angol nyelvű levelet is kifüggesztett a falra, melyben pontos utasításokat hagyott az utánunk érkezőknek, a kutyák helyes gondozását illetően. Miután megérkezett Mama és Jázmin, tőlük is elköszöntünk, készítettünk közös fotókat.

Szokás szerint 1 taxi jött értünk és a cuccainkért... Mindegy, megint túléltük. A reptéren egy nagyon megható jelenetet adtunk elő Moses közreműködésével (akit mióta megszerettünk, csak Mózinak hívunk), aki úgy tűnt őszintén sajnálja, hogy elutazunk. Hosszasan integetett utánunk, és puszikat dobált. :D

Eljött a becsekkolás ideje, amitől mindig tartunk kicsit, hisz legalább 20 kg túlsúllyal indulunk neki. Azonban eddig még el sem jutottunk, mikor az első probléma jelentkezett: Dorina bőröndjében a szemfüles reptéri alkalmazottak egy játékpisztolynak látszó tárgyat fedezetek fel. Fogalmunk sem volt, hogy miről beszélnek. A bőrönd kinyitása és átkutatása után, Dorika felderült arccal rántotta elő vadi új pisztolyos övét... megvan a bűnös. Az egész reptér hangosan röhögött. Persze nem úsztuk meg ilyen egyszerűen. Miután az új övet, és még egy másikat, valamint a “fegyverként is használható” magassarkú, hegyes orrú cipőt áttetették Kriszta bőröndjébe, az egész átvizsgálási procedúra kezdődött elölről.

És láss csodát!

Kriszta bőröndjében újra megtalálták az előbb említett tárgyakat. Akkor meg azt nyittatták ki... mondtuk “nemáááá”, most komolyan ezt fogjuk játszani? Értelemszerű, hogy ha áttetetik egy másik bőröndbe, akkor az ott lesz. Nagy nehezen beletörődtek, hogy márpedig ezek a rendkívül veszélyes tárgyak velünk fognak utazni a gépen, és végre szabadjára engedtek minket. Ezek után a több mint 20 kg túlsúlyt feldumálni a gépre már gyerekjáték volt.

Az utazás alatt nem volt semmi rendkívüli, alig 45 perc alatt megérkeztünk Bangalore-ba. Mintha haza jöttünk volna – gondoltuk... Leszállás után felhívtuk Sam-et, aki mondta, hogy kb. 20 perc és megérkezik értünk egy Raju nevű ember, aki elvisz minket a szállásunkra. Titkon reméltük, hogy ez a Raju az a Raju lesz, akinél első alkalommal itt megszálltunk, és már éreztük a szánkban az Ő kávéjának utánozhatatlan ízét... 40 percnyi, 30 fokban történő várakozás után meg is jött – egy idegen. Kissé összetörtünk. Pláne mikor közölte, hogy a szállásunk a Country Club Hotelben lesz, nem pedig az eredetileg megbeszélt apartmanban. Megpróbáltunk mindent, lázadtunk, beszéltünk Sam-mal, de nem volt mit tenni, oda kellett mennünk.

A hotel láttán sokkot kaptunk, még el sem készült. Mindenhol emberek, és gépek dolgoznak, arról nem is beszélve, hogy kint van a város szélén, messze mindentől. Elkeseredésünkön még az sem tudott segíteni, hogy végre tudtunk találkozni a többi magyarral, akiknek amúgy nagyon örültünk. Rövid sztrájkolás után (a hotel aulájának közepén, a bőröndökön ülve vártuk, hogy valaki megoldást találjon a gondunkra) Rommel megnyugtató szavai, és az a tény, hogy van melegvíz, megenyhített minket. Elfoglaltuk a szobákat, amik eszméletlen gyönyörűek. Két ágyas szobánként van egy nappali, háló, gardrób, fürdőszoba, és egy icipici konyhácska. Ja és terasz, de az botrányos még, az építkezések miatt.

Vacsora a hotel éttermében, ami finom volt, sokféle kaja közül lehetett választani. Belaktunk, majd elkezdtünk felkészülni a csütörtöki műsorra, majd lefeküdtünk aludni ezekben a gyönyörű – bár valahogy mégsem nekünk való – lakosztályokban.