2007. december 11.

A reggelit kihagyva – 11-kor – keltünk. Összepakoltunk, ebédeltünk, majd 2-re vártuk a taxit, ami fél 3-ra ide is ért. Meglepetésünkre 2 autó érkezett, és kényelmesen utazhattunk. Ennek nagyon örültünk, mert a szállodában történő elszállásolásunk miatt érzett elkeseredést még mindig nem hevertük ki. Hosszú listát készítettünk Rommel számára, hogy miért nem kell nekünk itt lakni... hasztalan. Emberünk megingathatatlannak bizonyult.

A fellépés nagyon jó volt, ez az áruház sokkal nagyobb és szebb, mint a hyderabadi. Igazán élveztük, és ez a műsoron is meglátszott. Az utolsó show-ra Sam is beesett, nagyon jó volt viszontlátni. Mondta, hogy ha végeztünk, mi nem megyünk vissza a hotelbe, hanem elmegyünk megnézni a csütörtöki pluszfellépés helyszínét.

Így is lett, egy félig kész, de szépnek ígérkező szórakozóhelyre mentünk, ami egy 10 emeletes épület legfelső, nyitott szintje. A megnézés után elkezdtük unni magunkat, mondogattuk, hogy induljunk, mert éhesek is vagyunk, meg fáradtak is... Mondja Sam: nem, nem. Még várunk kb. 10 percet, aztán elmegyünk valahova, ahol majd kapunk enni is. Kérdeztük, mégis hová megyünk? Sam sokat sejtően vigyorgott, és ennyit mondott: “Kriszta egyszer mondott valamit, hogy valahova szeretne eljutni, és hogy valakivel szeretne találkozni. Ennek ma van a napja. Meglepetés.”

Végre kiléptünk a bárból, és elindultunk... az út túloldalán található ajtó felé. Már kint gyanús volt, hogy hová is tartunk, de belépve ránk szakadt a bizonyosság: ez biza egy Rock Klub – a kellős közepén Rommellel. Kriszta öröme leírhatatlan volt, pláne mikor – persze szintén Rommel ügyintézése nyomán – megszólalt a Toxicity, ami mindannyiunk kedvence.

Ettünk mindenféle finomságokat, jó zenéket hallgattunk - az egyetlen hiba az volt, hogy nem szabadott táncolni. Vonakodva bár, de zárás után mennünk kellett. Mi még mindig éhesek voltunk, így Rommel elküldte velünk Sam-et, hogy intézzen nekünk a hotelben vacsorát, és az egyéb kéréseinket is beszélje le a személyzettel. Miután “hazaértünk”, készítettek nekünk kaját, jót ettünk, és sokat nevettünk. Örültünk, hogy végre megint Sammel lehetünk, aki végül itt is maradt, mert messze – 25 km-re – lakik innen.